Még a rendszerváltás elõtt kezdtem tanítani. Figyeltem a vezetõket is, láttam, nem egyszerû dolog iskolaigazgatónak lenni. Emlékszem, mikor a fõiskola után elkezdtem dolgozni egy kis falu általános iskolájában, akkor még az igazgató mellett a párttitkár is szemügyre vett. Sosem felejtem a mondatot, amit sommásan megfogalmazott: „Mindenki tudhassa mi a pedagógus dolga. Ne nekem kelljen már megmondani.”
És tényleg, mindenki tudta. Az igazgató és a kollégák rávezettek arra, hogy milyen szempontoknak kell megfelelni, és megértették gyorsan velem: a tanárképzésben tanultak és az élet nem mindig ugyanazt a gondolatmenetet követik.
Aztán jött a rendszerváltás. Akkor éreztem meg igazán, mi a pedagógia lényege. A szabadság, amit kaptunk, kinyitotta a szakmaiságot bennem. Akkor úgy éreztem, mindenre képes leszek. Kicsit késõbb azt is be kellett látnom, a szárnyalás nem mindenkinek a sajátja, és a pedagógusok zöme inkább a végrehajtó típust testesíti meg. De akkor már láttam, egy jó igazgatóval mindent lehet, a többi is beáll, ha morogva is, és lehet elõre menni, jobban csinálni. Akkor tapasztaltam meg azt is, egy szerencsétlen igazgatóváltás kapcsán, hogy mindez pillanatok alatt tönkretehetõ, átfordítható az ellenkezõjébe, és egy iskola a lejtõn sokkal gyorsabban halad lefelé, mint ahogy felfelé kapaszkodott.
Kiléptem hát, saját iskolát akartam, tele lelkesedéssel, de vezetõi tudás híján. Találtam viszont segítõt, tanultam, és sikerült. Elégedett is lehetnék, hiszen létrehoztam, amit akartam. Megtanultam azt is, amirõl az elején azt hittem, nem fogom elsajátítani. Irányítani, csapatot építeni, jogszabályokat értelmezni, konfliktusokat kezelni. És persze ment az is, amit akartam: innoválni, olyan iskolát szervezni, ahol öröm van. Gyereknek és pedagógusnak is.
Az elején még abban a hitben voltam, függetleníteni tudom magam egy alapítványi fenntartású iskolában a politikától. Naivan hittem, ha a törvényeknek megfelelõen mûködünk majd, békén hagynak, és mehet minden a terveim szerint. Mert nem akartam önkormányzati keretek között mûködni, hiszen mások példáján láttam, hogy a fenntartó testület döntéseinek miként kell megfelelni, sok esetben olyan képviselõnek is, akinek semmi tudása sincs ahhoz, hogy döntsön költségvetésrõl, mûködésrõl. Emlékszem, amikor a politikai erõviszonyok ezt már bizarr helyzetté fokozták: az egyik faluban a „mérleg nyelve” az önkormányzati testületben a hat osztályt végzett csordás volt, akinek a szavazata döntött arról, hogy az iskolaigazgató pályázata elfogadható-e vagy sem.
Boldog voltam, hogy az ilyen helyzettõl megkímélt az alapítványi fenntartás. Dolgoztunk tovább, ráadásul egy igen nehéz terepen voltunk sikeresek, hiszen az iskolánkban a térség helyzete folytán egyre több mélyszegénységben élõ gyereket tanítottunk, ami újabb és újabb megoldani való problémát hozott. Egy darabig azt hittem, a munka közben megszereztem azokat a vezetõi kompetenciákat, melyekkel rendelkeznie kell ma egy iskolaigazgatónak.
De most már úgy látom, nem ezek a képességek szükségesek. Igazából nem is tudom, milyennek kellene ma lenni egy iskolaigazgatónak. Persze már vannak csapásirányok, hiszen a megyei intézmények igazgatói pályázatai már lezajlottak.
*
Most, e tanév tapasztalatai után, összeírogattam, mit kellene tennem, és mit nem, ahhoz hogy megfelelõ legyek majd, amikor az államosítás megindul, és az igazgatói pályázatok kiírásra kerülnek.
Nem mondani, nem írni szakmai kritikát. Elfogadni „mértékadó szakmai körök” véleményét. Nem kell gondolkodni, jó vezetõi magatartás a régi, ami volt, a „majd megmondják, mi a jó nekem, és úgy teszek…”
Elmenni az államtitkársági roadshow-kra, tapsolni, nem kérdezni.
Nem menni tüntetésekre, pláne nem beszédet mondani.
Nem nyilatkozni. Fõleg nem a Klubrádiónak.
Wass Albertet szavaltatni.
Nagy-Magyarország térképet kitenni.
Integrációban nem gondolkodni, a hátrányos helyzetû, a szegény, a cigány felé nem fordulni, buzgón helyeselni a hatósági szemléletet, a kényszerítõ, büntetõ eszközök bevezetését a pedagógia eszközök helyett.
Elfogadni a központi tankönyveket, központosított követelményeket, nem foglalkozni a helyi sajátosságokkal, lehetõségekkel, problémákkal. Nem gondolkodni tananyagon, módszertanon, nem kitalálni jobb feladatokat, csak mindent majd a leendõ szakfelügyelet elvárásai szerint tenni.
Templomba járni.
Belesimulni, hallgatni, bólogatni. Helyeselni.
Az intézményen belül szigorítani, keményíteni, rendet tartani. Megfelelni a felsõbb irányításnak. Alázattal. Mindenáron.
Talán így sikerülne. Talán. De akkor sem biztos.
*
Kérdezgetem az igazgatókat: mit gondolnak, mi lesz az államosításkor? Vállat vonnak. Senki sem tud semmit. Többségük lapít, csendben van. Hátha akkor túlélhetik. És remélik, szeptemberre majd megmondják, hogy kellene megindítani az új iskolaévet. Mert azt, a változásokkal, most nem tudja senki.
Új vezetõi kompetenciák kellenek hát, új ideológiáknak kell megfelelni. A korábbiak helyett az alázat, a központi irányítás elfogadása az irányadó. A végrehajtó típusú vezetõ lesz sikeres, az újító, arculatadó helyett. Akinek nem megy, nem baj. Vannak a helyükre olyanok, akik már rendelkeznek ezekkel a képességekkel.
Azt is gondolom, hogy a vezetõi felelõsség sokkal kisebb teher lesz majd. Hiszen a döntések helyben csak végrehajtódnak majd, olyanokkal, akiket „fentrõl” neveztek ki, akiknek nem kell helyben senkinek a szemébe nézni, és bármikor mutogathatnak felfele, oda, ahonnan az utasítások jönnek.
Lehet hát, meglehet, hogy könnyebb lesz majd iskolaigazgatónak lenni. De a döntések felelõssége csak átruházódik. A felelõsség pedig azoknak a vállán lesz, akik a döntéseket meghozzák.
 Kérdés, õk mennyire érzik majd ezt.