Ünnep ez a hétvége. Ilyenkor
háttérbe
szorulnak a mindennapi gondok, s csak a
gyermekek mosolyát, a felénk nyújtott
csokrokat
látjuk. Becsüljük meg ezeket a
pillanatokat!
A pedagógus életét sok
öröm
szépíti, de sok gond is nehezíti. S
mivel
beleszülettem ebbe a világba
(édesanyám,
férjem tanár, magam is e hivatás
elkötelezettje vagyok, s talán nem
meglepõ, hogy egyik
gyermekem is folytatja
a családi hagyományt), jól ismerem e
pálya
napos- és árnyoldalait is.
Az utóbbi idõben sajnos bõven kijutott
a bajokból. Sok
tanítót, tanárt csak a
hûsége és az az erõ tartott
meg a pályán,
amit tanítványaik
szeretetébõl,
szorgalmából, napról-napra
gyarapodó
tudásából merítenek.
Ám ez nem
elegendõ, hiszen ebben a kizsigerelt országban az
elmúlt
esztendõkben a
hitében, egzisztenciájában
elbizonytalanított, s mondjuk ki:
méltánytalan
helyzetbe hozott pedagógus társadalomnak
–
bármennyire szeressék is tagjai e
hivatást – nehéz kitartani.
És ez nagy baj.
Hiszen gyermekeink jelentik a
holnapot, s olyan lesz a jövõnk, amilyen napjaink
iskolája.
A nemzet sorsát,
jövõjét a tanárok,
tanítók
tartják a kezükben. Színvonalas
nevelõ-oktató
munkát
csak derûs és bizakodó
pedagógusok tudnak
végezni, olyanok, akiket nem
gyötör a létbizonytalanság,
akik teljes
szívükkel és minden
energiájukkal
tanítványaik felé tudnak fordulni,
akik
érzik minden rezdülésüket, ki
nem
mondott gondolatukat.
Kedves Kollégák!
Egy esztendõvel ezelõtt
ígéretet tettem,
államtitkárként
munkatársaimmal azért
fogok küzdeni, hogy minden pedagógus megkapja azt a
megbecsülést, amit a
nemzet lámpásaként
megérdemel. Azóta
sokat haladtunk. Hamarosan elkészül a
közoktatási törvény
és annak
részeként a sok évtizede
várt
pedagógus életpályamodell,
amely kiszámítható
pályaívet
biztosít a tanároknak,
tanítóknak,
óvodapedagógusoknak. Közös
érdekünk, hogy a koncepcióból
mielõbb
jogszabály legyen. Az elmúlt
hónapokban sok ezer
oldalnyi véleményt
olvastunk el, amelyeknek nagy részét
beépítettük a koncepcióba,
és megannyi
szakmai, érdekvédelmi szervezettel
egyeztettünk.
Karnyújtásnyira vagyunk
attól, hogy szándékainkat
törvény
rögzítse, s a pedagógusokat
méltó
anyagi és
erkölcsi megbecsülés övezze.
Nagy változások elõtt
állunk, s csak rajtunk
múlik, hogy kihasználjuk-e a
rendelkezésre álló
lehetõségeket, lesz-e
erõnk ahhoz, hogy széthúzás
helyett
összefogjunk, és közösen
küzdjünk egy
jobb világért, amelyben nagyobb
tisztessége lesz a munkának, a
tanulásnak, az
iskolának, a tanításnak, a
nevelésnek. Olyan jövõben
hiszünk, amelyben a
pedagógusok tudják, hogy
minden egyes nap csodát mûvelnek, s a
világ valami olyat
kap tõlük, amit csak
õk
adhatnak.
Ha széthúzunk, ha megosztjuk erõinket,
akkor csak
lassabban, nagyobb
erõfeszítések
árán – vagy sehogyan
sem érjük el céljainkat. Ha nem
percmegoldások
takarják el a szemünk elõl az igazi nagy
célokat,
akkor nemcsak
remény, hanem bizonyosság, hogy ezek
megvalósulnak.
Ünnep van, adjuk meg az ünnepnek a
tisztességet!
Emelkedjünk felül a
hétköznapokon, hiszen nagy feladatok
várnak
ránk. A mindennapokban élünk,
de minden cselekedetünk a messzi távolba: a
jövõbe
mutat.
Kedves Kollégák!
Felelõsségteljes, szép feladatot
vállaltunk,
amikor ezt a hivatást választottuk,
amelynek értelmét Karácsony
Sándor
így fogalmazta meg:
„A pedagógus nem lehet elkeseredett, megtorpant
ember,
mert a pedagógusnak
egyetlen karizmája van: a jövõbe vetett
hit optimizmusa."
Ne torpanjunk meg tehát, s optimizmussal teli hittel
nézzünk a jövõbe!
Kívánom, legyen elég
szeretetünk,
türelmünk, erõnk e szép
hivatáshoz!