Kurt Vonnegut:
2BR02B ( to be or not to be)
Novella az író „A hamvaskék sárkány” című gyűjteményből
Minden
tökéletes
volt.
Nem létezett se börtön, se nyomortelep, se bolondokháza, de még szegénység és háború sem.
Minden betegséget legyőztek. Az öregséget is.
A balesetektől eltekintve a halál az önkéntesek kalandja volt.
Az Egyesült Államok lakossága negyvenmillió lélek körül stabilizálódott.
Ifjabb Edward K. Wehling egy ragyogó reggelen a Chicagói Szülőotthonban várta, hogy felesége megszüljön. Egyedül várakozott. Nem túl sokan születtek naponta.
Wehling a maga ötvenhat évével tejfelesszájú sihedernek számított. Az átlagos életkor elérte a százhuszonkilenc évet. Az orvosi vizsgálatok szerint hármas ikrekre számíthatott. Most lesz először gyermeke.
A fiatal Wehling magába roskadva kuporgott székében, arcát kezébe temette. Gyűrötten, mozdulatlanul, színtelenül üldögélt, jóformán láthatatlanul. Tökéletes mimikrivel illeszkedett a zaklatott hangulatú, rendetlen várószobába. A székeket, hamutartókat elhúzták a falak mellől. A padlót festékkel összefröcskölt védőszőnyeg borította.
Újrafestették a szobát. Egy olyan férfi emlékének adóztak vele, aki az önkéntes halált választotta.
Kajánképű vénember ült a festőlétrán. Körülbelül kétszáz éves lehetett, és utálta a freskót, amin dolgozott. Valamikor régen, amikor még láthatóan öregedtek az emberek, harmincöt év körülinek számított volna. Ennyit rontott rajta a kor, mielőtt feltalálták az öregedés gyógyszerét.
A freskón csinos, rendezett kert látszott. Fehérbe öltözött férfiak és nők, orvosok és ápolók földet forgattak, palántáztak, permeteztek, műtrágyáztak. Lila egyenruhás férfiak és nők gyomláltak, lemetszették a száraz és beteges ágakat, leveleket gereblyéztek és a szemétégetőbe hordták a hulladékot.
Soha, soha, soha nem látott a világ ennyire fegyelmezett, ennyire jól gondozott kertet, még Japánban és Hollandiában sem. Minden egyes növénynek rendelkezésére állott a számára szükséges televény, fény, víz, levegő és tápanyag.
Egy műtőslegény jött végig a folyosón, népszerű slágert dúdolva:
Kicsim, ha csókom nem akarod,
Figyelj, tudom, mit csináljak,
Egy lila csajnál bekopogok,
És puszi ennek a randa világnak.
Kicsim, ha nem kell a szerelmem,
Tovább minek és tébláboljak erre?
A vén bolygóról jobb felkerekednem,
Egy édes bébi jöhet a helyembe.
- Csuda életszerű – dicsérte a freskót a műtőslegény. – Szinte oda tudom képzelni magam a közepébe.
- Miből gondolod, hogy nem vagy máris ott? – kérdezte a festő. – Az Élet Édenkertje a címe, ha nem tudnád – tette hozzá gúnyos mosollyal.
- Dr. Hitz egész jól sikerült – vélte a műtős.
Az egyik fehér ruhás férfialakra utalt, a kórház vezető gyermekorvosa, dr. Benjamin Hitz képmására. Káprázatosan jóképű férfi volt.
- Jó sok arcot kell még megtölteni- társalgott a műtős. Arra utalt, hogy a freskó sok alakjának üres még az arca. A kórház állományában, illetve a Szövetségi Megszüntetési Hivatal chicagói irodájában dolgozó, fontos emberek portréja kerül majd a helyükre. – Jó lehet, ha az ember igazi képeket tud festeni – folytatta.
A festő arca megvetően eltorzult.
- Azt hiszed, büszke vagyok erre a mázolmányra? Azt hiszed, szerintem tényleg ilyen az élet?
- Miért, maga szerint milyen az élet?
A festő a koszos védőszőnyegre mutatott.
- Olyan. Keretezd be, és sokkal becsületesebb képed lesz róla, mint ez itt.
- Morgós, vén bakkecske maga öreg. – biggyesztett a műtős.
- No, és? Az talán bűn?
- Ha nem érzi jól magát, Nagyapó, miért nem tárcsázza… - a műtős telefonszám- szójátékkal fejezte be a mondatát, azzal a telefonszámmal, amit az életuntak szoktak hívni.
2BR02B. Two-be-or-naught-two-be. Lenni vagy nem lenni.
A telefonszám mögött megúvó intézményt változatos becenevekkel illették: A Könnyű Út, Automata, Bárányfürösztő, Boldog bunkó, Ég-Áldjon-Anyám, Gyors Búcsúcsók, Konzervgyár, Macskadoboz, Madáritató, Nincs Több Könny, Óvatos Duhaj, Sose Aggódj, Szerencsés Flótás, meg Tetvetlenítő.
A Lenni vagy nem lenni a Szövetségi Megszüntetési Hivatal helyi gázkamrájának a telefonszáma volt.
A festő orrot mutatott a műtősnek.
- A Bárányfürösztőre akkor is fütyülni fogok, ha majd úgy döntök, hogy ideje távoznom.
- Inkább maga barkácsol, mi? – csóválta a fejét a műtős. – Nagy mocsokkal jár az, Nagyapó. Igazán tekintettel lehetne azokra is, akik majd feltakarítanak maga után.
A festő egy trágársággal jelezte a túlélők megpróbáltatásai iránti mérhetetlen közönyét.
- Ami azt illeti, a világnak jót tenne, ha sokkal – sokkal mocskosabb lenne.
A műtős vihogva odábbment.
Wehling, várakozó apajelölt, lehorgasztotta fejét, s csöndben motyogott maga elé. Aztán elhallgatott.
Durva vonású, félelmetes nő csörtetett tűsarkakon a váróterembe. Cipője, harisnyája, viharkabátja, táskája és tábori sapkája egyaránt lila volt. A festő szerint ilyen színű lesz Ítélet- napkor a szőlő.
Lila retiküljét a Szövetségi Megszüntetési Hivatal Szolgáltatási Osztályának pecsétje, a forgókereszten kapaszkodó sas díszítette.
A nő arca kifejezetten szőrös volt, szabályos bajuszt viselt. E fura jelenség minden gázkamra- kisasszonyt utolér: akármilyen bájosak és nőiesek újonc korukban, öt- hat éven belül bajuszt növesztenek.
- Ide kellett jönnöm? – kérdezte a festőt.
- Ez főleg attól függ, hogy mit keres itt – vonta meg a vállát a festő. – Gondolom nem szülni jött.
- Azt mondták, modellt kell állnom valami képhez. Leora Duncan a nevem. – Várakozva elhallgatott.
- És kipurcantja a palimadarakat – mondta a festő.
- Micsoda?
- Felejtse el.
- Ez a kép tényleg csudaszép. Olyan, mit a mennyország, vagy valami ilyesmi.
- Vagy ilyesmi – bólintott a festő. Listát húzott elő festékfoltos köpenye zsebéből. Duncan, Duncan, Duncan – böngészte a névsort. – Igen, megvan. Megörökítésre jogosult. Volna kedve kiválasztani egyet az arcnélküli alakok közül? Még eldöntheti hova fessem a képét.
A nő megnézte a freskót.
- Jujj – mondta -, ezek nekem mind egyformák. Nem értek ám én a művészethez.
- Egyik test olyan, mint a másik, mi? Sebaj. A szépművészet avatott mestereként ezt javaslom magának – egy arctalan női figurára bökött, aki száraz gallyakat vitt a szemétégetőbe.
- Hát…- Leora Duncan habozott. – Ez inkább az eltakarítóra jellemző, nem gondolja?
Úgy értem, én a szolgáltatást nyújtom. Semmi közöm az eltakarításhoz.
A festő gunyoros elragadtatással tapsikolt.
- Azt mondja, nem ért a művészethez, a következő mondatával, meg bebizonyítja, hogy nálam is jobban ért hozzá! Hát persze, a rőzsegyűjtögetés nem illik a szolgáltató kisasszonyokhoz. Inkább a nyesegetés, metszés… ez áll magukhoz közel. – Egy lila ruhás alakra mutatott, aki az almafa kiszáradt ágát fűrészelte. – Mit szól például ehhez? Hogy tetszik?
- Hűha – Leora Duncan elpirult és alázatossá vált. – Hiszen… hiszen akkor közvetlenül dr. Hitz mellé kerülnék!
- Az baj lenne?
- Jószagú úristen, dehogy! Csak… csak hát a megtiszteltetés…
-Á, szóval csodálja dr. Hitzet?
- Ki ne csodálná őt? – Leora Duncan áhítatosan bámulta dr. Hitz arcképét. Napbarnított, ősz hajú, mindenható, kétszáz esztendős Zeusz nézett vissza rá. – Ki ne csodálná őt? – ismételte. – Neki köszönhetjük a legelső chicagói gázkamrák felállítását.
- Mi sem szolgálna nagyobb örömömre, mint hogy mindörökre egymás mellé helyezzem kettejüket. Az ág lefűrészelése illenék az ön személyiségéhez?
- Ilyesmi a feladatom – jelentette ki Leora Duncan álszerényen. Valójában az volt a feladata, hogy gondoskodjék ügyfelei kényelméről, miközben megöli őket.
Mialatt Leora Duncan modellt állt az arcképhez, ki más robogott a váróba, mint maga dr. Hitz. Két méter tizenöt centis óriás volt, sugárzott róla a fontosság, siker, életöröm.
- Nocsak, Miss Duncan! Miss Duncan! – mondta, és megengedett magának egy tréfát. – Mit keres éppen itt? Nem innen távoznak az emberek, hanem ide érkeznek!
- Együtt fogunk szerepelni a freskón – sütötte le szégyenlősen a szemét Miss Duncan.
- Helyes – szögezte le dr. Hitz. – Nos, mit szól hozzá, pompás kép lesz, nemde?
- Nagy megtiszteltetés számomra, hogy önnel együtt lehetek rajta.
- Hadd mondjam el önnek, mekkora megtiszteltetés az én számomra, hogy önnel együttlehetek rajta – felelte dr. Hitz. – Ön nélkül, az önhöz hasonló nők nélkül a mi csodálatos világunk nem is létezhetne.
Köszönetet intett neki, és a szülőszoba ajtaja felé indult.
- Találja ki, mi történt odabent.
- Nem tudom – mondta Leora Duncan.
- Hármas ikrek születtek.
- Hármas ikrek?! – Leora Duncan meghökkenése a várható jogi bonyodalmaknak szólt.
A törvény szerint az újszülött csak akkor maradhat életben, ha a szülők találnak valakit, aki önkéntes halálra jelentkezik. A hármas ikrek mindegyikének életben maradásához tehát három önkéntes kellene.
- Megneveztek a szülők három önkéntest? – kérdezte Leora Duncan.
- Utolsó értesüléseim szerint egyet hoztak, és igyekeznek még kettőt összekaparni.
- Nem hinném, hogy sikerülne. Senki se foglalt három helyet nálunk. Kizárólag magányosak jelentkeztek ma, hacsak nem távozásom után jött valaki. Mi az ügyfél neve?
- Wehling – szólalt meg a várakozó apa. Ziláltan, kivörösödött szemmel egyenesedett fel. –
Ifj. Edward K. Wehling a boldog apajelölt neve. – Jobb kezét felemelte, pillantását a fal egy pontjára szegezte, rekedten, nyomorultul kuncogott. – Jelen.
-Ó, Mr. Wehling – fordult oda dr. Hitz. – Észre sem vettem önt.
- A láthatatlan ember.
- Éppen most kaptam a telefont. Megszülettek a hármas ikrei. Mindannyian egészségesek, az anya is. Éppen hozzájuk indultam.
- Hurrá. – Wehling hangja üresen kongott.
- Nem látszik túl boldognak.
- Ki ne lenne boldog a helyemben? – Wehling kézmozdulata a helyzet gondtalan egyszerűségére utalt. – Más dolgom sincs, mint eldönteni, melyik iker marad életben, utána leadom anyai nagyapámat a Tetvetlenítőben, és visszajövök ide az átvételi elismervénnyel.
Dr. Hitz komoran tornyosult Wehling fölém.
- Ön talán nem hisz a népességszabályozásában, Mr.Wehling?
- Szerintem fölöttébb helyénvaló.
- Szívesebben élne a régi szép időkben, amikor a világ népessége elérte a húszmilliárdto, hogy hamarosan negyven, nyolcvan majd százhatvanmilliárd legyen? Tudja,mi az az aszmag, Mr. Wehling?
- Nemtom.
- Az aszmag, Mr. Wehling, a szeder termésének egyik picike, lédús bogyója. Népességszabályozás nélkül, Mr.Wehling, az emberi lények úgy borítanék el mára a Föld felszínét, mint aszmagok a szeder termését! Gondoljon csak bele!
Wehling továbbra is a falat bámulta.
- 2000-ben – magyarázta dr. Hitz -, mielőtt a tudósok közbeléptek volna, hogy megalkossák a törvényt, még ivóvízből sem jutott mindenkinek, más ennivaló pedig nem akadt, csak alga… az emberek viszont ragaszkodtak hozzá, hogy szaporodjanak és sokasodjanak, mint a nyulak. Meg ahhoz is ragaszkodtak, hogy amennyiben lehetséges, örökké éljenek.
- Nekem kellenek azok a gyerekek. Mindhárom.
- Hát persze, hogy kellenek. Mi sem emberibb ennél – felelte dr. Hitz.
- És a nagypapám halálát sem kívánom.
- Senki sem boldog, ha közeli hozzátartozóját kell a Konzervgyárba vinnie – mondta dr. Hitz együttérzőn.
- Szeretném, ha nem így neveznék – szólt közbe Leora Duncan.
- Micsoda? – nézett rá dr. Hitz.
- Szeretném, ha a népek nem hívnák Konzervgyárnak, meg miegyébnek – ismételte Leora Duncan. – Rossz benyomást kelt.
- Önnek teljes mértékben igaza van. Kérem, bocsásson meg. – Dr. Hitz kimondta a helyi gázkamrák hivatalos nevét, amit soha senki nem használt a mindennapi beszédben: - Etikus Önmegszüntetési Állomást kellett volna mondanom.
- Sokkal jobban hangzik – állapította meg Leora Duncan.
- Ami pedig a maga gyerekét illeti, Mr.Wehling – tért ismét a tárgyra dr. Hitz -, akármelyiket választja is, az a gyerek a népességszabályozás jóvoltából boldog, tiszta, tágas bolygón élhet majd. Olyan kertben, amilyen ott, a freskón látszik. – Megrázta a fejét. – Két évszázaddal ezelőtt, amikor fiatal voltam, a világ maga volt a pokol, és senki se hitte, hogy még húsz évig kitart. Most viszont a béke és a bőség évszázadai nyújtóznak előttünk olyan messzi távlatokig, ameddig csak futja képzeletünkből.
Sugárzó mosollyal nézett körül.
A mosoly döbbenetbe váltott, amikor meglátta Wehling kezében a revolvert.
Wehling lelőtte dr. Hitzet.
- Máris van hely egynek. Méghozzá jó nagy hely.
Azután Leora Duncant lőtte le.
- Ez csak a halál – mondta az előrezuhanó nőnek. – Ugye! Két hely!
Végül önmagát is lelőtte, és így mindhárom gyerekének helyéről gondoskodott.
Senki se szaladt oda. A jelek szerint senki se hallotta a lövéseket.
A létrája tetején gubbasztó festő tűnődve nézte a nyomasztó helyszínt. Az élet gyászos törvényén rágódott, az életén, ami világra akar jönni, és ha megszületett, szaporodni és sokasodni akar, és megmaradni, ameddig csak lehetséges – ezen az icipici bolygón, aminek viszont örökké kéne léteznie.
Egytől egyig minden megoldás vészjósló. Bizony, még a Tetvetlenítőnél, Madáritatónál, Konzervgyárnál is vészjóslóbb. Háború jutott az eszébe, pestis és éhínség.
Tudta, hogy többé sose lesz képes festeni. Ujjai között a festékfoltos védőszőnyegre hullott az ecset. Hirtelen eldöntötte, hogy az Élet Édenkertjéből is elege van, és lassan lemászott a létráról. Felvette Wehling pisztolyát, hogy végezzen magával. Nem volt hozzá ereje.
Akkor meglátta a telefonfülkét a szoba sarkában. Odament, és a jól ismert számot tárcsázta. 2BR02B.
- Szövetségi Megszüntetési Hivatal – jelentkezett a kisasszony barátságos hangja.
A festő igyekezett tisztán beszélni.
- Milyen hamar foglalhatok időpontot?
- Valószínűleg fogadni tudnánk önt ma, a késő délutáni órákban – felelte a kisasszony. – Ha lemondás érkezik, akár hamarabb is.
- Rendben van. Soroljon be, legyen szíves. – és megadta a nevét.
- Köszönöm, uram – mondta a kisasszony. – Az ön városa is köszöni önnek, hazája és az egész bolygónk köszöni önnek. De a leginkább szívből jövő köszönet az eljövendő nemzedékeké.