Illyés Gyula Magyar népmeséi.

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon, de még az Óperenciás-tengeren is túl, lakott a zöld királynak egy fia. Egyedül volt a kastélyban, hát unatkozott. Vette fegyverét, kiment vadászni. Mihelyt kiért az erdõbe, talált egy nyulat. Célba vette, hogy lelõje. A nyúl rimánkodni kezdett:

- Bocsáss meg, királyfi, jó tettedért jót várj hadd meg az életemet.

Meghagyta a nyúl életét, nem bántotta. A nyúl elszaladt. Talált aztán egy rókára. A rókát is célba vette, és a róka is azt mondta:

- Ne lõj le, királyfi, hadd meg az életemet, jó tettedért jót várhatsz.

Azt is elbocsátotta, s ment tovább az erdõbe. Talált aztán az erdõben egy kis õzet. Azt is célba vette, hogy lelõje, az is visszaszólt neki:

- Királyfi, bocsánatot kérek tõled, hadd meg az életemet, mert jót mondok neked, majd még megköszönöd.

Elbocsátotta azt is. Azt mondja neki az õz:

- Kegyes királyfi, megmondom most az én hálámat. Menj be az erdõ közepéig. Találsz ott egy háromágú tölgyfát. Vágj le abból egy ágat. Majd abból az ágból kijön egy tündérkislány. Az lesz a feleséged. De vigy magaddal egy kicsi vizet, netalán szükség lehet rá.

El is ment a királyfi, meg is találta a tölgyfát, le is vágta róla az ágat, ki is jött abból egy szép tündérlány. Rögtön rikoltott a királyfinak:

- Jaj, vizet, mert megfulladok.

Forgott a királyfi ott körül kereken, hogy a vizet elõvegye, de a flaskó feldûlt, és a víz kifolyt. A szép tündérlány meghalt. Nem volt mit tenni, felvette az ölébe, elvitte haza, eltemette.

Telt-múlt az idõ, megint elment vadászni. Megtalálta a rókát.

- No, kegyes királyfi, bocsánatot kérek, jó tettedért jót mondok. Menj el megint az erdõbe, oda, ahol a tölgyfáról egy ágat már levágtál volt. Vágj le még egy ágat, mert abból is egy szép tündérlány jõ ki. De vizet vigy neki, mert szükség lehet reá.

Járt a királyfi erre, arra, hogy vizet kapjon ott az erdõben, de nem talált. Volt nála egy kulacs bor. Gondolta, hogy hát az is jó. De megint úgy járt, mint a múltkor. Levágta az ágat, kijött abból is egy szép tündérlány, õ bort adott neki, de a lány mégis meghalt, mert a bor igen erõs ital volt neki. Nagy búban volt a királyfi, hogy abból is kifogyott. Felvette azt a lányt is, hazavitte nagy szomorúan, hogy milyen szerencsétlen ember is õ. Az isten megadta neki a szerencsét, s õ nem tudta felhasználni. Eltemette azt a lányt is, szép rendesen.

Búsult, búsult egy darabig, de aztán megint elment az erdõbe vadászni. Találkozott akkor a nyúllal.

- No, kegyes királyom, jó tettedért jót mondok. De gyere velem, hadd mutassam meg, hol van az élõ víz.

Elmentek ketten, megtalálták a forrást.

- Vigyél vizet innen magaddal. Menjünk most tovább.

Megtalálták a tölgyfát, amelyrõl a királyfi már két ágat levágott; a harmadik ág még rajta volt.

- No, most vágd le ezt a szép tölgyágat.

Levágta, s abból is egy szép tündérlány jött ki. Kiált is rögtön a lány, azt mondja:

- Vizet, vizet, mert megfúlok!

A kis nyúl kapja a kancsót, odanyújtja a kislánynak. Az jót ivott belõle, és megmaradott, nem halt meg. Akkor a kislány letérdelt a királyfi elõtt, bocsánatot kért tõle, hogy kiszabadította a tölgyfából. Elmondta neki a sorsát:

- No, tisztelt királyfi, engemet az isten néked rendelt ezen a világon. Köszönöm jótettedet. Hárman voltunk testvérek, de meg voltunk mindnyájan átkozva, hogy ne tudjunk megszaba­dulni ennek a tölgyfának a gyökerétõl, valameddig egy ember le nem vágja. Ezentúl már együtt leszünk mi ketten ezen a világon.

Megölelték, megcsókolták egymást. A kis nyúl ott ugrált elõttük, örvendezve, hogy megszabadították az õ kedves asszonyát.

No, útra keltek mind a hárman. Mentek, de útközben, mielõtt haza érkeztek volna, a városon kívül volt egy szép kút. Oda leültek, megbeszélték most már a maguk sorsát. Azt mondja a tündérlány a királyfinak:

- Tisztelt kedvesem, sajnálom fáradságodat, de én ebben a tündérruhában nem vagyok bátor bemenni a te kastélyodba. Hagyjál itt engemet a kis nyúllal. Menjél elõbb csak te haza, hozzál nekem új ruhát.

Ott is maradt. A királyfi elment, hogy hozzon neki ruhát. De örömében sok idõt töltött otthon, vadonatúj ruhát csináltatott a tündérlánynak. Várták õk, várták a királyfit, de csak nem érkezett vissza.

Jártak a kútra sokan vízért. A tündérleány azért, hogy ne lássák ott a kútnál tündérruhában, felmászott arra a nagy fûzfára, amely árnyékot tartott a kútnál. A kis nyúl meg elment eleséget keresni.

Kiment a kútra egy boszorkányné is, vizet meríteni. Betekint a kútba, lát egy fényes fehérségû szép tündért. A tündér már fenn volt a fûzfán, de képe meglátszott a vízben. Tekintett a boszorkány erre, arra, de élõ személyt csak nem látott. Végül is azt gondolta, hogy az a kép a kútban az õ képe. De végül mégis meglátta a tündérlányt fenn a fán. Levette a fáról, megkérdezte, hogy mi okból hágott oda. A tündérlány elmondta, hogy mi minden történt véle, s hogy õt egy királyfi szabadította meg. Mindent, mindent elmondott annak a boszorkányné­nak. Azt is, hogy épp most várja õ a királyfit, hogy más gúnyát hozzon neki.

Akkor a boszorkányné megfogta, és bedobta a kútba a tündérlányt. Volt neki is egy lánya: elment gyorsan haza, kivezette a maga lányát a kúthoz, és felhágatta azt a fûzfára.

Odaérkezett a királyfi a gúnyával. Szólítgatta a tündérlányt, keresi, hogy hol lehet az õ menyasszonya. A tündérruhát már felvette a boszorkányné lánya, de õ maga, hiába, mégis fekete volt.

Meglátja végre a kis nyulat a királyfi, kérdi attól is, hogy hol van a lány:

- Én itt hagytam - mondja a kis nyúl - a kút mellett. Elmentem valami eleséget keresni, közben felmászott a fûzfára.

No, már nézik körül kereken, hát hol van az a lány a fán. Mondja a királyfi neki:

- Szállj le onnan, öltözzél fel!

Mikor leszállt a fáról, látja az ábrázatát, hogy csúnya, fekete. Pedig milyen szép volt! Mi történt vele?

- Ó, lelkem, kedvesem - mondja a boszorkányné lánya -, a nap sugara reám tûzött, megfogta az egész ábrázatomat.

Felöltöztette így is a királyfi, azt gondolta, hogy õ a tündérlány. Elvitte haza. De abból a tündérlányból, az igaziból, akit a boszorkányné bevetett a kútba, lett egy szép aranyhal. De hagyjuk most még azt az aranyhalat a kútban.

A cigány lány élt, élt a királyfival, felesége volt neki. Elment egyszer a boszorkányné a lányához. Mondja neki:

- Vajon nem történik-e valami még abból, amit azzal a tündérlánnyal csináltunk? Mert én kijártam a kúthoz, és egy szép aranyhalat láttam a vízben. Hátha abból a lányból lett az a hal? Azt tanácsolom én neked, fiam - mondja a lánynak -, tedd magad beteggé. Mondjad a királyfinak, addig nem fogsz meggyógyulni, amíg azt az aranyhalat, amely abban a kútban van, õ ki nem fogatja.

A királyfi azt is megcselekedte a kedveséért. Kifogatta az aranyhalat, megfõzték; a boszor­kányné lánya evett belõle, és íme, meggyógyult. De mikor a szakácsné tisztította a halat, egy pikkelyecske, egy halpénzecske leesett a földre. Ahogy a földben az kifakadott, lett egy szép aranyalmafa. Az a fa minden éjszaka megvirágzott, délig megért az alma rajta, de éjszaka mindig elvitték a gyümölcsét.

Gondolkodóba esett a király, vajon mi lehet az oka, hogy õk annak a fának a gyümölcsét nem tudják használni. Nem tudta, hogy annak a gyümölcsét a tündérek hordják el. No, de a boszorkányné megint elment a lányához. Mondja a lányának:

- Mi dolog ez? Valahogy még kiderül, hogy nem te vagy a tündérlány. Ki kéne vágatni azt a fát!

Mondta is hát a királyné a királynak:

- Semmi hasznát nem vesszük annak a fának! Vágasd le onnét, hogy többet ne is lássuk!

Volt a szomszédban egy szegény ember. Azt hívatta el a király, hogy vágja ki a fát. Ki is vágta az rendesen, de mikor a szegény ember hasigálta, aprítgatta a fát, egy kis darab kiesett belõle. A szegény ember pedig látva, hogy aranyfa ez, azt a kis darabot betette a zsebébe azzal, hogy hazaviszi kincsnek. A király nem tudta, hogy a szegény ember valamit elvisz onnan, megfizette a fáradsága díját. A szegény ember hazament. Letette azt a kis darabka fát, melyet a zsebében vitt, a tûz mellé a kis szegletbe. Az ott megmaradt, de a fa többi részét a királyné elégette.

A szegény ember házában pedig, amikor este lett, olyan világosság támadt, hogy gyertya nélkül is láttak. Mondja a feleségének a szegény ember:

- Bizonyára ez a kis fadarabocska világít.

Úgy is volt.

Másnap elment a szegény ember munkába feleségestül, lányostul. Jó reggel elmentek, a házat ki se seperték, s az ágyat se rendezték el. Estére, mikor hazaértek, hát az õ házuk ki van seperve, az ágy felékesítve, minden rendesen. Gondolták magukban, ki járhat az õ házukban, aki úgy dolgozik, mikor õk mindent szerteszét hagytak.

Másnap reggel újra készültek, hogy menjenek a királyhoz, munkába. De most otthon hagyták a lányt elrejtve, hogy lesse meg, ki jár az õ házukba. Megint úgy hagyták szerteszét minden portékájukat. A lány az ablak alatt állott, titkon, hogy senki meg ne lássa. Hát abból a kis fadarabból kijõ egyszer csak egy tündérlány, kezd sepregetni a házban. A szegény ember lánya csak nézte egy ideig, hogy mit dolgozik az a lány, aki abból a fácskából jött ki. Aztán hirtelen beszaladt a házba, a fácskát megragadja. A tündérlány már nem bírt visszamenni a fába.

No, megkapták a tündérlányt. Annak nem volt mit csinálnia, ott maradt velük. Attól fogva a két lány együtt ment el a király udvarába, munkába. Egyszer a király mesét akart hallani. Mondott ez is mesét, a másik is egy mesét. Rákerült a sor a tündérlányra. Mondja a király:

- No, mondjál már te is egyet, te vagy itt a legszebb. Lássuk, mit láttál, mit próbáltál életedben.

A tündérlány erre elkezdte mondani. Éppen az õ kedvesérõl kezdett mesélni:

- Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy királyfi. Kiment az egyszer vadászatra, találkozott egy kis nyúllal... - És végig mondta az egészet addig, hogy: "Én vagyok az a tündérlány, akit a királyfi a tölgyfából kivett!"

Megölelte erre a lányt a királyfi, elzavarta a boszorkány lányát, s elvette feleségül a tündérlányt. Máig is élnek, ha meg nem haltak.