Gondolataim március 15-e kapcsán.

Franklin Pierce amerikai elnök 1855-ben felszólította a Duvamis indiánokat adják el a földjüket, helyette egy kijelölt rezervátumban biztosítanak remek helyet számukra. Seattle indián törzsfõnök válasza a következõ volt: „A föld nem az emberé, hanem az ember a földé”

Úgy gondolom, ennél pontosabban nem lehet leírni a hazaszeretetet a haza szeretetét. Nem kívánok politizálni, mert szeretnék tiszta és igaz gondolatokat leírni nemzeti forradalmunk és szabadságharcunk kapcsán. A régiek sem voltak jobbak, mint a maiak, az ember nem változik, csak a díszlet más. De mégis a XX. században történt egy szinte feneketlen mély törés, mely az embert elvitte, elûzte az életet adó anyaföldtõl. A szó szoros és átvitt értelmében is. Innentõl nincs megállás. A haza a saját föld már nem megtartó erõ. A mai magyar munkaképes lakósság kb. 10 %-a külföldön dolgozik. A megkérdezett fiatalok 80%-a képzeli el a jövõjét idegenben. Az okokat hosszan lehetne sorolni. A föld annyira összezsugorodott, hogy sokszínûsége eltûnõben. Pár évtized és a régi épületeken, a természeti adottságokon kívül, minden egyforma lesz. Kinek jó ez, kiknek a jólétét, jól létét segíti ez elõ, sokan sejtjük, kevesen tudják. Egy esély maradt azoknak, akik szeretnék megõrizni az emberi lét sokszínûségét, az együvé tartozás élményét a gyökerek erejének érzését: kapaszkodni a múlt örökségébe. Amíg ’48-’49 hõseire lesz, ki emlékezik és az ünnepen a szózatot és a himnuszt nem gépbõl, de szívbõl énekli, aki magyar, addig van remény!

Szelestey P. Attila Veszprém

Mahátma Gandhi ezt a megállapítást tette a titkára, Pyarelal szerint: „A föld képes kielégíteni minden ember szükségletét, de minden ember kapzsiságát már nem.”