Könyvélmény
Szerző: Raffai Richard
Oscar Wilde: A Boldog Herceg
Bár nagyon-nagyon régen olvastam, gyermekkorom kedvenc könyve volt, eszembe jutott. Hogy miért? Arról nem is kell nagyon beszélni, elég pár szakaszt ide idézni.
- Legalább olyan szép, mint egy szélkakas - jegyezte meg az egyik városi tanácsos, aki szerette volna, ha híre megy művészi ízlésének -, csakhogy nincs annyi haszna - tette hozzá, nehogy az emberek még azt higgyék, hiányzik belőle a gyakorlati érzék, mert az aztán nem hiányzott.
A Boldog Herceg szeme könnyben úszott, és a könnyek végigcsorogtak aranyorcáján. És a holdfényben olyan gyönyörű volt az arca, hogy a kis fecskét elöntötte a szánalom.
- Ki vagy te? - kérdezte.
- Én vagyok a Boldog Herceg.
- Miért sírsz akkor? - kérdezte a fecske. - Teljesen átáztattak a könnyeid.
- Míg éltem, és emberi szívem volt - felelte a szobor -, azt se tudtam, mi a könny, mert a Gondtalanság Palotájában laktam, ahova nem léphet be a Szomorúság. Nappal a kertben játszottam társaimmal, este pedig a Nagy Teremben én nyitottam meg a táncot. A kertet magas fal vette körül, de nekem eszembe se jutott megkérdezni, hogy mi van a falon túl, olyan szép volt odabent minden. Az udvaroncaim Boldog Hercegnek neveztek, és én csakugyan boldog voltam, ha a gyönyör boldogság. Így éltem, és így haltam meg. És most, hogy holt vagyok, ide állítottak, olyan magasra, hogy látnom kell a város minden szörnyűségét és nyomorúságát, és bár a szívem ólomból van, mást sem csinálok, csak sírok.
- Uramisten! De ütött-kopott ez a Boldog Herceg! - mondta.
- Ütött-kopott, de még mennyire! - harsogták a városi tanácsosok, akik mindig egyetértettek a polgármesterrel; és odamentek a szoborhoz, hogy megnézzék közelebbről.
- Kiesett a rubin a kardjából, a szeme eltűnt, és aranyos külsejét is elvesztette - szólt a polgármester -, hiszen koldusabb már a koldusnál!
- Koldusabb már a koldusnál! - ismételték a tanácsosok.
- És itt meg éppenséggel egy halott madár hever a lábánál! - folytatta a polgármester. - Csakugyan legfőbb ideje rendeletet hoznunk arról, hogy a madaraknak tilos itt meghalniuk.
És a városi írnok följegyezte a javaslatot. Így aztán lebontották a Boldog Herceg szobrát.
- Mivelhogy nem szép, nem is hasznos többé - jelentette ki a művészetek egyetemi professzora.
Azután megolvasztották a szobrot a kemencében, és a polgármester egybehívta a városi tanácsot, hogy elhatározzák: mi történjék az érccel.
- Természetesen új szoborra van szükségünk - mondta -, és legyen az az én szobrom.
Amint az látható, nem sokat változott a világ 1888 óta, hisz akkor jelent meg Fingal O'Flahertie Wills könyve „A Boldog Herceg és más mesék” címmel. A hivatalok, a kormány dolgozói és a képviselő testületek tagjai mai is éppen így próbálnak szakértőnek tűnni és épp így próbálják tudatlanságukat, tájékozatlanságukat leplezni. Pontosan így bólogatnak a polgármester, kormányfő ötleteit hallva és ismételgetve azt. És természetesen az előbb említettek éppen így álmodják meg adott helyekre saját szobraikat, elfelejtve, hogy bizony a Boldog Herceg boldogsága is éppen akkor tűnt tova, amikor ráébredt, hogy ő addig a valóságtól elrugaszkodva, egy álomképet látva élt, de most, hogy látja mi a különbség a között és mi a valóság, látja a település minden szörnyűségét és nyomorúságát, már csak sírni tud.
Bizony sok saját szobrát álmodó település és ország vezető juthat hasonló sorsra, ha meglátja munkásságának valódi eredményét!