Rácz Adél tollából

WM. Paul Young:  A viskó

Egy bestseller. Engem a bestsellerek mindig megrémítettek, ezért nem is szívesen olvastam el õket akkor, amikor mindenki kereste õket a boltok polcain. Attól féltem, hogy a túlzott elvárások, a csapból is folyó kritikák, visszhangok sorozata elõítéleteket szülnek bennem a könyv kapcsán, nem tudnám õket valódi érzéseim szerint megítélni. Talán többet várok egy bestsellertõl, így nagyobb a csalódás, ha nem olyan, amilyet vártam. Ezért aztán mindig néhány évvel késõbb, a hisztéria lecsitulása után kezdtem ezekbe a nagy sikerû könyvekbe.

A viskóval másképp történt. Azt hiszem, A viskó körülötti „hisztéria” még csak most kezdõdött. Annyira kíváncsi voltam rá, hogy gyorsan el is olvastam. A könyvesboltok telis telve vannak önsegítõ, „lelkizõs”, az ember hitét, bizalmát visszaadni szándékozó könyvekkel. A viskóról is valami nagyon hasonlót feltételeztem.

Õszinte leszek: nem volt katarzis olvasás közben. Nagyon lekötött az elsõ pillanattól kezdve, gondolkodásra sarkallt a könyv befejezése után, de közben nem volt katarzis. Szimplán csak olvasni akartam. Belemerülni, elgondolkodni, értelmezni mondatait, sokszor egymás után kétszer-háromszor visszaolvasva a sorokat.

Szeretem a könyvben azt, hogy mindenkinek megadja a lehetõséget, hogy eldöntse, vajon a történet valójában igaz és megtörtént –e. Arra is megadja a lehetõséget, hogy az olvasó megalkossa saját válaszait és gondolatait. Nem tényként közöl eszméket, nem utasításokat ad, hanem lehetséges utakat, melyek közül választhatunk. Sõt, nem is utat, hanem köveket, melyekkel kirakhatjuk saját utunkat. Szabad teret ahhoz, hogy megfogalmazzuk érzéseinket, következtetéseinket.

Mirõl is szól a könyv? Egy férfi útkeresésérõl. Egy férfiról, aki gyermekkorában elmenekült apja terrorja elõl, így egész családjától. Késõbb lett felesége, öt gyermeke, csakhogy egy szerencsétlenség folytán egyik gyermekét elveszítette. Ezt a traumát évekig nem tudta feldolgozni, és ahogy õ is fogalmaz, a „Nagy Szomorúság” lett rajta úrrá. Folytatta életét, nevelte tovább gyermekeit, dolgozott, élte hétköznapjait, de valami gyökeresen megváltozott benne. Aztán eljött egy téli nap, amikor furcsa, bélyeg és feladó nélküli levelet talált a postaládájában... Ebben a pillanatban viszont befejezem, hiszen nem szeretném az egész történetet elmesélni az író helyett.

Néhány számomra fontos, kiragadott gondolat:

„Ha valóban megtanultátok volna mások érdekeit ugyanolyan fontosnak tekinteni, mint a sajátotokat, akkor nem lenne szükség hierarchiára.”

„Az alávetettség nem a tekintélyrõl szól, és nem is az engedelmességrõl; ennek teljes mértékben a szeretetbõl és tiszteletbõl származó kapcsolatok jelentik a lényegét. „

Tetszik a gondolat, mely szerint ne azt tegyük, amit kell, hanem amit akarunk. Tetszik a szabadság ma amúgy is nagyon népszerû témájának és lényegének körbejárása. Tetszik a hangvétel, az írásmód. Egy átlényegült, nyugalmas és bensõséges hangulat szükséges ahhoz, hogy igazán jól tudjuk olvasni a könyvet.
Önsegítõk tömkelege ellenében ajánlom! Fontos megjegyeznem azt is – ahogy ezt az író is tette-, hogy nem teológiai értekezés, ne Szentírás-ként olvassuk! Egy nézõpont, egy szemléletmód, egy filozófiai gondolatmenet, mely megtörténhetett. Megtörténhetett? Megtörtént? Döntse el mindenki saját maga!