Bevásárlás közben, jó illatú pékségben vagyok tanúja egy aprócska jelenetnek. A négyévesforma kisfiú és anyukája két zacskót is megtölt a friss kenyérbõl, ropogós zsömlébõl; mellettük a hajlott hátú, elsõ blikkre valós (mély)szegénységben élõ öregember két darabot vesz ki tétova kézzel a péksüteménybõl.

Amikor a férfi a pénztár felé indul, a srác anyjára szegezett tekintettel kérdezi: „Ugye van háza? A bácsinak, aki csak kettõt vett, háza ugye van?...“ Õszintén szólva, szívesen mosolyognék meghatódva: lám, kész karácsonyi idill. Minden együtt van hozzá, a friss kenyér illata és melegsége, a gyermek, aki egyszerre van legközelebb a földhöz és legközelebb az éghez. Gyermekségének tiszta tiszte, hogy együtt érezzen a nyilvánvalóan szûkölködõkkel, hajléktalanokkal. De nem emelkedhetek a kenetteljes karácsonyi gondolatok közé, mert sokáig magam elõtt látom a lurkó aggodalmas, választ váró tekintetét: háza, ugye van? E kérdés már nem a gyermeki ártatlanság jézuskaváró hangulatából hangzik el, hanem ez az utcán naponta látott saját tapasztalataiknak kételyekké sûrûsödése - miközben mi, felnõttek az ártatlan tudatlanságot várjuk/várnánk el tõlük. Bele is mennek a játékba, különösen ilyenkor, karácsony táján. Jó hinniük a mesében, az angyal és a Jézuska titokzatossága még földöntúlibbá teszi a boldogságot, csodássá az ajándékokat. A Kisded születésnapja (hívõknek), a Télapó érkezése (a másban bizakodóknak) a gyermekeknek ajándékozta a karácsonyt.
Viszont nem sok híja, hogy mi, felnõttek, sajnos, végképp elfelejtsük, mit is jelentett egykor nekünk, s mindmáig mi mindent jelenthetne még: a remény adományát, azt az egyetlen ajándékot, mely segíthet -legalább karácsonytól karácsonyig -, hogy megõrizzük magunkat, hogy ne veszítsünk évrõl évre többet, mint amennyit az idõ úgyis rombol rajtunk. Tehát: legyen nekünk karácsony! - kívánhatjuk magunknak. Legyen, de hogyan? Hiszen mi már nem a gyerekek mindenre kíváncsi, bölcs tekintetével nézzük egymást.
Nem képzelünk házat a szûkölködõk fölé, nem festi át szeretetünk az öregek ráncait s nem csodáljuk az ifjúság lehetõségeit, legföljebb ha irigyeljük néha. De talán megtanulhatjuk még - a Gyermektõl, és ha közelebb akarunk fogódzót keresni: a gyerekektõl - meglátni másokban a figyelemre méltót. Egyáltalán: meglátni a másság figyelemreméltóságát. Ehhez „csak“ annyi kell, hogy rádöbbenjünk; a Názáreti Jézus (akinek születésnapját szerte a világon ünneplik szeretetre vágyva és szeretetet mímelve) igazán hátrányos helyzetû ember volt.
Hajléktalanként született, mert a Szent Családot senki sem fogadta be akkor éjszakára, a kis Jézus szülõszobája istálló volt, elsõ bölcsõje jászol, és a klímát barmok testhõje s lehelete szolgáltatta.
Szegény volt egész életében, és nagyon fiatalon, a róla elnevezett krisztusi korban, kivégezték. Nehéz ennél hendikepesebb életet elképzelni. És elsõ követõit is üldözték életre-halálra, sokan végezték kereszten vagy arénában, oroszlánok által széttépve. Kimondom hát: Jézus születésének és életének példája, tanításainak sorsa azt mondja, hogy esélyegyenlõség nem volt, nincs, és nem is lehet. Akik szerint megteremthetõ, naiv utópisták. Vagy populisták. Vagy porhintõk. Akik hisznek abban, hogy az Isten fia volt, bizony kevésbé hisznek benne, mint akik szerint Isten fia lett - emberként. A karácsony egyetlen, de felülírhatatlan üzenete ezért, hogy bennünk, bévül a lelkünkben másvilág születik-e? Tamási Áron mélyült eligazításában: „Teljességgel bizonyos, hogy a megváltás csak belülrõl jöhet... Mindenkinek önmagát kell megváltania; egyénnek az egyént, családnak a családot, nemzetnek a nemzetet...“

Boldog, meghitt karácsonyt!

forrás: http://ujszo.com/online/velemeny-es-hatter/2009/12/24/jezuskavaras